Wok n'go a hely neve; ezúttal is helytálló volna elidőzni afelett, hogy miért fontos az ázsiai büféket irreleváns dolgokról elnevezni, mivel a Jangcéhoz, a tavaszhoz (vagy a jó ízhez) semmi, a sárkányhoz, pedig mint feltálalt összetevőhöz, még kevesebb közük van. Pont annyi, mint a 200 literes, lapított henger alakú, krómozott fazéknak a wokhoz.
A plázás kínaiakról általában nem vagyok jó véleménnyel, a középszer aljába szokták pozicionálni magukat, igaz, vannak üdítő kivételek, mint pl a Mammutban lévő .
A mai főszereplőnk is ebbe, a boldogabbik kategóriába tartozik.
A kiszolgáló nőstényzetek fehérek, tehát értetlenek, tetűlassúak, utálják a vendégeket, és a kenyérkeresés összes keserve kiül az arcukra. Néha, ha nagy a forgalom, besegít egy ázsiai nőszemély is - érdemben sokat nem ront a helyzeten ő sem.
Plázás étteremről lévén szó, ülőhelyet legtöbbször öröklés, vagy egyéb, nemesi előjogok révén lehet szerezni (a témáról részletesebben lásd keretes írásunkat - powered by HVG).
Nem tudom, mi rontotta el az embereket a szocializmus óta ebben az országban. Nem gondolom, hogy a neveltetés, mert nemcsak a "mai fiatalok", hanem az én, sőt, a szüleim generációjából is sokan olyanok, mint amit most elpanaszolok.
Talán a kapitalista, individualista szemlélet, melyben a pszichopátia, az egoizmus, a gátlástalan önzés a legnagyobb erények? Egy folyamatosan sulykolt világnézet, melyben a reklámok állandóan azt harsogják: csak TE, TE, TE és TE! Te számítasz, minden érted van, rólad szól, mindent megtehetsz, a legfontosabb, sőt: az egyedül fontos, az a TE boldogságod? Nem tudom, lehet.
Azt az elején leszögezném, hogy a Frei kávézókban, a kávélapon szépen, udvariasan oda van írva: a fogyasztásod végeztével maradj csak bátran, pihenj, lazulj, ne rohanj! Ez a marketing-udvariasság kb egyenértékű az indulni készülő vendég "ugyan, maradj még, hová sietsz?"-jellegű marasztalásával, amit kötelező végigtáncolni, és illik kedvesen elutasítani.
Ezt azonban sokan véresen komolyan veszik (ha egyáltalán értesülnek róla). Az Alleeban lévő Frei vendégtere elég nagy ugyan, de minden hétköznap délután színig van zsúfolva. A rászáradt kávémaradékos csészéjük mellett üldögélő, olvasó, laptopozó, telefont nyomkorászó szóló vendégeket, és a beszélgető, MLM-et és fura tanfolyam-szerűségeket bonyolító párokat szomorúan fürkészik az újonnan érkező, leülni sehová sem tudó kevésbé szerencsések. És soha, egyik büdös paraszt sem érzi azt, hogy szedelőzködnie kéne, mert láthatóan akadályoz másokat.
Ugyanez a jelenség évek óta megfigyelhető az Árkád kajálós részén is. A vendégtér kapacitása súlyosan alultervezett az éttermek számához és népszerűségéhez viszonyítva. Csúcsidőben, azaz kora délután nem ritkán állva lehet csak enni, mint a lovak, mert egyik kis csitricsapat, római népes család, vagy szólóban bámészkodó büdös proli sem érzi, hogy dolgavégeztével takarodnia kéne.
Persze azt mondja az ember: hiába, a munkásosztály, és az alattuk lévők, már csak ilyenek.
De banyek, a Freibe kivakarózott középosztálybeliek, elegáns, szagos-színes férfiak és nők járnak, nyolc általánosnál biztos több iskolával, és a Kincses Kalendáriumnál szélesebb kulturális látókörrel! És mégis: ugyanezt csinálják.
Ja, a másik: a kávézó fél-önkiszolgáló, ami nem tudom, mitől fél, mivel a cuccért magad mész a pulthoz, és a szemetedet a végén magad viszed oda vissza... ha visszaviszed. És most már ott tartunk, hogy a többség nem viszi vissza, nem tudom, miért, talán félnek, hogy kieseik az aranyér a fenekükből, ha egyszer valami házimunkának látszó tevékenységet végeznek nyilvános helyen, kitiltják őket azokból a bizonyos Szalonokból, stb.
De mindez csak egy jele a társadalmi szolidaritás, empátia, odafigyelés eróziójának.
Mert nálunk pl a tágabb értelemben vett belvárosban, ahol a parkolás minden áldott délután egy fél órás benzinégetés a környező utcákban körözve, mindig akad öt-tíz olyan tehetséges majom, aki legalább két helyet elfoglal a bevásárlókocsi méretű guruló tragacsával.
Vagy mondjuk vegyük a régi, egybeüléses metrókocsikat. Anno valamiért természetes volt: hat ember tud kényelmesen leülni, három az egyik osztatra, három a másikra. Manapság a legritkább, hogy ötnél többen ülnek egy ilyen üléssoron. Mindenki nagyterpeszben, kistáska-nagytáska a kedves utas mellé(!!) letéve az ülésre, stb.
Ezek az emberek sosem voltak a cerka rossz végén? Nem álltak az ülőhely mellett, nem kerestek üvöltve-sírva parkolóhelyet, nem álltak a kezükben tálcával, éhesen-szomjasan-csüggedten?
És ha volt ilyen, akkor abból mégis mit szűrtek le? Hogy "na, majd legközelebb én cseszek ki mással"?
Szomorú.
Szégyen.
Állandó, de elég széles a kínálat, én szinte mindig (pontosabban=mindig) ugyanazokat eszem, de minden egyéb jól néz ki, és biztos vagyok benne, hogy finom is.
Természetesen műanyag világ van. A tányérok a repülés világából, kevésbé szerencséseknek nyugati kórházakból lehetnek ismerősek: osztott téglatest-szerű, lekerekített, (a nagy adag esetén) kívül piros edények. (A leves hengeres, a saláta ismét csak téglatest alakúba szervírozódik.) Sajnos ezen a helyen is az érvekkel soha, senki által meg nem támogatott 'külön rekesz a köretnek, külön rekesz a feltétnek'-elv érvényesül, úgyhogy a kaja felét innen-onnan kell összeszedni, mire végre össze bírja valahogy egyesíteni az ember a két dolgot.
A szokásos menüm a leves, nagy adag kókuszos-currys csirke tojásrizzsel (sima rizzsel még nem mertem kérni), és tofusaláta. Előrebocsájtom: ez az adag RENGETEG. Hatalmas, de tényleg. Legutóbb már izzadtam, minden bajom volt, és szégyenszemre a saláta harmadát ott is hagytam, pedig nem vagyok kisétkű. Egy átlagembernek a kis adag elég, egy nőnek még a leves és a saláta főétel nélkül is.
A leves sok, illatos, és finom. Nem a megszokott sárgarépafőzelék keményítővel és vízzel, hanem se nem csípős, se nem savanyú, kissé füstölt ízű, enyhén krémes leves, rengeteg tofuval, tojással, gombával és húsdarabkákkal(??).
A rizs kissé összetapadós, de önmagában is megálló fogás: tojásban, zöldségben gazdag.
Az igazi kaland a feltét. A gyerektenyérnyi, számos (számtalan? hogy jelentheti két ellentétes értelmű szó ugyanazt?) csirkehúsdarabot egyenletesen vonja be, és kíséri a kókusz szemcséssége, és a curry színe, illata, és fűszeres íze. A szósz/öntet/krém/szaft/lé kissé híg, az összképet zöldség gyanánt főként sárgarépa-karikák árnyalják.
A tofusaláta sem akármi: vagy füstölt tofu szójaszószban pácolva, vagy sima tofu füstölt szójaszószban pácolva, mindegy is. Mindez enyhe balzsamecetes lében hentereg, megvadítva savanyított erőspaprikácskákkal, és elég sok zöldfűszerrel, ami talán petrezselyem, talán koriander, de leginkább zellerzöld.
Innivaló gyanánt a szokásos Coca-Cola Company felhozatal van.
Az egész kaja meglehetősen drága, de mint mondottam, ízléses, igényes, nagyon sok, és irtó finom. Nekem ugyan van egy enyhe curry-fétisem, de a főételt kimondottan ajánlom, igazi kihagyhatatlan fogás. Szóval: 2800 az egész, innivaló nélkül, de kis jóindulattal két embernek is elég. Ráadásul (asszem) este 8-tól zárásig happy hour van, amikor minden maradék féláron megkapható.
Az értékelésnél jószívű és elnéző leszek. Az ülőhelyek hiánya, a fintorgó csigaszerű kiszolgálás, a műanyag minden, a külön szervírozás, a normális innivaló hiánya és a magas árszint sem tántorít el a 10/10-től. Jelen ismereteim szerint ez a legjobb kínai büfé a városban.
Utolsó kommentek