Bélpokol

Közismert, hogy nem vagyok lelkes rajongója a plázás ázsiai étkezdéknek, de a címben említett létesítmény olyan kellemes élmény volt, hogy mindenképpen szerettem volna, ha még idén (2019-ben) kikerül róla a bejegyzés. (Warning: bújtatott BUÉK-ozás alert!)

Véletlenül jártam arra, és véletlenül pont megéheztem. Semmi más okom nem lehetett arra, hogy a Campiban egyek, hisz nem lakom eme túlméretezett plázamonstrum három buszmegállónyi környezetében.

Először a klásszikus ámerikai gyorséttermeken futottam végig, de indokolatlan sorok kígyóztak előttük. Megvizsgáltam az elmaradhatatlan populáris kínait is (Vidám/Tavasz/Sárkány/Jó Ízű/stb, tökmindegy), de a választék kb három, ijesztően sápadt és fonnyadt valamiből állt, amiket kényszer hatása alatt se tudtam volna megkülönböztetni egymástól, kinézetre tuti nem, de esélyes, hogy íz alapján sem.

Gyanúsan kevesen álltak sorba a Thai kajálda előtt, az ételek guszták voltak, a szakács egy wok fölött szorgoskodott (a dögmeleg eladótérben), és az áraktól sem dobtam hátast.

A főétellel kezdem - ki fog derülni, hogy miért.
Valamilyen egzotikus/thai/nyolckincs/gung bao nevű kreációt választottam, szokás szerint (mostanában ezek mennek, újabban hanyagolom a bambuszrügyes-gombást, egyszerűen csak azért, mert ráuntam). A szósz sötét volt, és kellően pikáns, de nem ehetetlenül erős, a zöldségek rendben voltak, a húshengerek pedig meggyőzőek: végre normálisan, előre pirított csirkemell-nudlikkal kényeztettek, nem pedig a 40 wattos égőn fél percig melegített, gumis-nyálkás csirkehátszín-hártyákkal.
A rizs is korrekt volt, de semmi emlékezetes.

Ámde a leves!
Nem mondom, hogy érdemes a halál farkára kijönni ezért a levesért, de... mégiscsak mondom.
Az évek, lassan évtizedek során az álmaimat levittem abba a mélységbe, ahol a csípős-savanyú leves nem csak csípős, hanem savanyú is mer lenni, és nem azért, mert három napja a melegentartóban álldogál.
Ehhez képest itt kaptam egy koromfekete levest, ami végre nem a megszokott kapszaicines sárgarépa-főzelék  keményítős zselével felütve, hanem igazi gyömbércsíkokkal gazdagon telenyomott, híg (leveses, nem "üresen híg"), a gyömbértől csípős, a szójaszósztól színes és ízes, igazán jó étvágyat varázsoló menürészlet volt.
Tökéletes első fogás egy ázsiai étteremben.

TAO-ital sajnos nem volt, úgyhogy helyette aloe verás trutymákot ittam, az se volt rossz, mindez a három fogásos manőver került valami 2100 ft-ba.

Finom is volt, jól is laktam, és lehet, hogy nem volt emlékezetesen, kirívóan olcsó, sőt, igazából ez már nem is olcsó, de gondoljunk arra: utoljára mennyire laktunk jól 2100 ft-ból a Mekiben? Vagy máshonnan nézve: mennyit költöttünk legutóbb a Mekiben arra, hogy jóllakjunk?

9/10, de csak azért, mert ilyen elcseszett helyen van.