Bélpokol

Annyira csábító lenne egy izmosat BUÉK-ozni a blogon, de ezúttal (sem) fogok élni ezzel a lehetőséggel.
Főleg akkor nincs pofám napi tartalomszolgáltatósat játszani, mikor elönti arcomat a szégyenpír a legutóbbi bejegyzés dátumára pillantván.
Na de majd idén! Majd mostantól! Minden más lesz!
(Nem.)
És most, hogy sikeresen körbekergettük az udvaron a saját farkunkat, essen szó érdemi dolgokról is.
Extra táplálék következik a kattintás után.

Mérföldkő a blog életében: mostanra jutottunk el oda, hogy az oldal eltartja önmagát, és főleg önengem.
Na jó, ez így egyelőre túlzás; annyi azonban igaz, hogy valahogy úgy alakult, hogy a Don Pepe facebook-csapatában dolgozó tündéri lényeknek hála, lehetőségem nyílt jutányos áron megkóstolni a decemberi speciális burgerüket.
Ehelyt emelném ki külön kérésüket, hogy mindez a legkevésbé se befolyásoljon magasröptű műelemzésem megkomponálása során, mivel ők valós véleményeket, és nem szponzorált nyalásokat kívánnak termékeikkel kapcsolatban a neten látni.
Mindez a vadkapitalizmus gátlástalanul vágtázó világában bizony megsüvegelendő dolog.

Ennek fényében tehát igazságos, és kíméletlen leszek a címben említett Fekete erdő burgerrel kapcsolatban.
Hozzátenném továbbá itt is, hogy a Bélpokol sem most, sem a jövőben nem kíván burgerbloggá (sem egyéb, gyorséttermi bloggá) transzformálódni. A megfogalmazott vélemény tehát basic felhasználói, szakértelemtől gyakorlatilag mentes.

Elöljáróban pár szóban emlékezzünk meg magáról a franchise-ról.
Számomra fiatal felnőtt korom kezdete óta (azaz elég régóta) az otthoni ételrendelést a Don Pepe, és az ő pizzái jelentik. Gasztronómiai, és gazdaságossági megfontolások egyaránt állandósították ezt a trendet: a pizzáik nemcsak finomak, de sokfélék, gazdagon feltételezettek (fel voltak tételezve), és megfizethetőek voltak.
A főiskolás évek anyagi nyomorában nemegyszer szegődött háromfős kis baráti körömhöz kétnapnyi, két étkezést biztosító fogásként az (akkor még) 3500 ft-ért (plusz 200ft/doboz) elérhető családi pizzájuk (favorit a négy negyedes, az egyik bolonyai, a másik son-go-ku, a több kettőt meg majd rendelés közben kitaláljuk). Mindezt úgy, hogy huszonéves, 190cm magas, 100+ kilós emberekről beszélünk (kivéve haverom barátnőjét, aki vasággyal volt 60 kiló, de ez már igazán részletkérdés).
A 2000-es évek favorit találmánya volt a székesfehérvári plázás étterem beülős részén, a Rakott tészta fantázianéven futó proli-lasagne, ami a (tegnapról, akarom mondani) z aznap délelőttről megmaradt, kihűlt tésztaételek (bolognai, milánói, tejszínes-gombás voltak a fő összetevők) egyben való gyors újrasütését jelentette, sok sajttal, 400 forintért.
(Számomra) sajnálatos módon a Don Pepénél mintha megérezték volna az elkerülhetetlen változás szelét, a fast foodot felváltó slow food térhódítását, a junk-foodot kiszorító öko-bio-kézműves, fair-trade meg tudomisén milyen éttermek előretörését. Ennek köszönhetően ők is nyitottak az újra, az étlapjukon lassan annyiféle, és annyi alváltozatú étel lesz, mint egy "rendes" étteremben, és a minőség felfelé araszolásával sajnos az áraik is tartották a lépést.

A decemberi burgerkülönlegességük eklatáns példája ennek a folyamatnak.

Az egész cucc házi szték(?)fűszeres csónakburgonyával, és tartáros mártogatóval együtt 2990ft, ami nekem sok, még úgy is, hogy tudom azt, hogy manapság léteznek ennél drágább, hasonló tartalmú kompozíciók is a piacon, sőt, ha belegondolok, egy multi patkánysütödéjében (=meki, bking) se nagyon jön ki kevesebből az ember...

A kaját neten rendeltem, a 60 perces kiszállításban ezúttal sem volt hiba, a hideg december esti időpont és időjárás ellenére a pakk elég jól megtartotta a hőjét.
Egy érdekes dobozszerkezetben rejtőzött az ennivaló, ahogy kibontottam, a krumplit gyakorlatilag maradéktalanul az asztalra szórtam, de valszeg én csinálhattam valamit rosszul; illetve az sem segített, hogy a doboz az ALJÁN egy celluxszerűséggel volt leragasztva, úgyhogy a kinyitás pillanatában fejjel lefelé fogtam az egészet...

Az ételt a barátnőmmel (ez a szó 30 fölött ér?) költöttük el, úgyhogy innentől párhuzamosan az ő észrevételeivel is színesítem a beszámolót, több szem többet pislog alapon.

Krumpli:
A szokásos bizalmatlan rosszmájúságomat ezúttal félretehetem: a "házi, kézi" burgonya sanszos, hogy nem a Metróban kapható, tonnás kiszerelésű Aviko csónakburi, hanem tényleg egyedi. Némelyik kissé főtt, egyik-másik kissé nyers, és a legkevésbé sem ropogós, vagy ilyesmi. Viszont fél centi vastagon borította a kántri(?) fűszer, aminek én semmilyen, az asszonyom finom ízét érezte.
Ja, és sótlan is volt. Mindegy.

Tartár:
Értetlenül szemléltem az egészdarabos tartárjoghurt koncepcióját, eddig úgy tudtam, hogy az csak majonéz, olaj, tojássárgája meg egyéb ilyen, homogén jellegű dolgok, ez meg tele volt zöldfűszer darabkákkal, de az illata, az íze, és az állaga végül kibékített. Az oldalbordának is kiemelten bejött, végül ez megmentette a kicsit semmilyen krumplit. Nem volt alulméretezve sem, pont elég volt a burihoz, pedig nem spóroltunk vele.

Zsemle:
Valamiért a DP-ben nem tudják elengedni ezt az alja 70, teteje 30%-os "félbe"vágási arányt. Fura, nem praktikus, és sajnos bevillannak az Utasellátóból megszokott trükközések a kilógó rántotthússal, ami egy 3000ft-os burger esetében méltatlan asszociáció.
Maga a zsemle ízre, állagra, tömörségre tökéletes, ja, igen: valamiért fekete. Én sajnos nem tudtam szabadulni a tintahalból készült ételfesték okozta algaillat-fóbiától; a nőm szerint, akinek elég jó orra van, hülye vagyok. Hát legyen.

Hús:
Na, ennél a résznél álljunk meg egy pillanatra.
Megfigyeléseim szerint az emberek húsbeazonosítási szempontból egy elég látványosan szűkülő piramisba rendezhetők.
Legalul van az a 90%, aki meg tudja különböztetni a halat, a húst, a szójakockát és a gombát egymástól.
A következő 8% az, aki felismeri a sertést, a marhát, minden másra (a mókustól kezdve a struccon át a leguánig bezárólag) némi csámcsogás után benyögi, hogy "talán csirke?"
Másfél százaléka az embereknek az, aki el tudja különíteni a csirkét, az "olyasmi, mint a csirke"-től.
Végezetül, a piramis csúcsán laknak azok a - szerintem ételsznob - ételsznobok, akik határozottan állítják, hogy ők bizony érzik a különbséget egy minőségi japán kobe steak, és egy újgazdagoknak való vásári, gagyi, argentin angus között.
Én valószínűleg az alsó 98%-ba tartozom, így számomra a szarvas, mint burger-alapanyag, szinte teljesen érdektelen, és izgalommentes volt. Szarvas? Aha, klassz.
Ettem én már az Ikeában (méregdrága) rénszarvaskolbászt is, mert hát "meg kell kóstolni". Emlékszem rá: száraz volt, és kissé csípős.
Szóval, speciális aromákról és zamatokról nem tudok nyilatkozni, viszont pár dolgot tudok:
A húspogácsa vastag volt, de rendesen megsült, puha, szaftos, illatos, eresztett magából valamit, ami se nem zsír, se nem "lé" volt, hanem leginkább szaft.
Ez egy igazán kellemes, nem száraz, nem rágós vagy mócsingos hozzávaló volt, le a kalappal. Mindemellett vallom, hogy egy mezei, kivénhedt tejelőtehénből némi gondos odafigyeléssel és szakértelemmel hasonlót elő lehet állítani.
A nőm még hozzáfűzte, hogy "tök jó, hogy nincs az a dögszaga, mint a gyorsétterminek".

Rókagombás szósz:
Ez az alkotó egyöntetű és viharos sikert aratott, jó ötlet, jó megvalósítás.
Azt azonban amatőr gombász lévén nem bírom ki, hogy ne észrevételezzem: rókagomba.
Na, amit mi ettünk, az ezek közül egyik sem volt. Pici, vékony szárú, kis kalapú gombácskák voltak, de mondom még egyszer: jó íz, jó állag, jól belőtt mennyiség, semmi probléma vele.

Medvehagymás szósz:
Az is volt benne? Nem verte ki az ízlelőbimbóimat. Mondjuk, azt sem ártana tudni, hogy a medvehagyma milyen ízű.

Áfonyaszósz:
Az viszont a szafttól áfonyaszörppé változott, ami kifolydogált a hamburgerből, elöntötte a tányért, és lila vizesárokként vette körbe a zsemlét. Ezt leszámítva se íze, se illata nem volt.

Rukkola:
Az atlanti-mediterrán régió latin nyelveken beszélő, mélyszegénységben élő zsellérmilliói a gasztronómia évszázadai során újra meg újra megpróbálták ehetővé tenni az ehetetlent, és kisgyermekként a szájukba venni, és megkóstolni mindent, ami szerves anyagból van, hátha. Gondoljunk csak a csigára, vagy a békára, mint élelmiszerre.
Ennek a hagyománynak az egyik, pár éve felfedezett oldalhajtása a pitypang/gyermekláncfű, kinek hogy. Annak is a levele.
Most mondom: ez a valami simán csak kesernyés. Nem finom. Felejtsük el.
Szerencsére ebben a burgerben annyi minden van, hogy elnyomni/elrontani nem tudta.

Egyéb:
Paradicsom, cheedar sajt, saláta: ezek megvoltak, jól kiegészítették az egész összhatást.

Összességében ez egy nagydarab férfinak, és egy átlagos testalkatú nőnek kettéosztva, a krumplival és a szósszal, kiadós, és főleg ízletes vacsora volt.

Ajánlanám a burgert, ha nem lenne történetesen január elseje (ez ugye egy tavaly decemberben forgalmazott termék volt); helyette azt mondom, hogy mindenki, még az alsó-középosztály tagjai is megengedhetnek maguknak annyi luxust, hogy legalább egy hónapban egyszer bevállaljanak egy ilyen szokatlanabb összeállítást, egy kicsit extrább ízvilágot. Kacsás chipset sem eszünk mindennap, de néhanap azért mégiscsak.

A szokásos pontszámos értékelést ezúttal, egyszeri alkalommal kihagyom. A tárgyalt étel kiadós és különleges, de a szumma 3000ft-os ára a tízes ár/érték skálámon értelmezhetetlenné teszi.

Emlékeztetőül: Facebook-csoport