Bár eredetileg úgy terveztem, hogy ez egy meglehetősen tematikus blog lesz, amiben éppen ehető, és relatív olcsó ételeket mutatok be, most azonban több szempontból is kivételt teszek.
Egyrészt jó, sőt: nagyon jó ételekről fogok írni, másrészt az aktuális célpont egy pékség. Pfff, pékség, na hiszen.

Előrebocsájtom: teljesen közömbös vagyok azzal az összmagyarságot oly nagyon jellemző, kissé nehezen megmagyarázható fetisizmussal szemben, ami a péksütemények felé irányul. A magyar konyha, a magyar étkezési kultúra amúgy is nem kicsit van elbillenve a szénhidrátok javára; de mindezt még sikerült megfejelni a város közterületein egymásba érő, sült vanília-és egyéb illatokkal terrorizáló sütödékkel, pékségekkel.
És, ami a legszebb: mindegyiknek van forgalma! Ha nálunk egy random metróaluljáróban öt pékség/pizzázó/gyrosos/lángosos/fánkos/stb nyílik, akkor annyi nyereséges. Ha tizenöt, akkor annyi.
Reggelente, délelőttönként az összes munkába, iskolába igyekvő szorgos kis proletár lelkesen kapaszkodik a piacot uraló Fornettis/Princesses/Lipótis papírzacskójába, az éhhalál fenyegető rémképét ropogtatással, és zacskózörgetéssel elkergetvén feje fölül.
Pedig ez a három multi nem árul minőséget, sőt. Az édes termékeik kívül-belül ragacsosak, cukorsziruptól csöpögősek, túlfinomítottan és túlkommercionalizáltan semleges ízűek. A sós termékeik pedig többnyire bántóan levelesek, álltól térdig kidekorálva a fogyasztót a lehulló levelestészta-darabokkal.
Ezeket a termékeket nem pékek sütik. A franchise pékségek működési elve: Végy/bérelj egy helyiséget. Vedd meg a logót, a színeket, a zacskókat, a nevet, a dizájnt. Kapsz használatra egy sütőt, leírással. A franchise központjából rendeld meg a félkész pékárut, az előírt programnak megfelelően süsd meg, add el.
Emlékszünk a kenyérgyárra a szocializmusból? Na, kb az a színvonal.
Persze ajánlatos elkerülni a nagyobb közlekedési csomópontokban található, független pékségeket is. Ezek termékei az ehetetlenség határait súrolják, ilyen pl a lakókocsi az Örsön, a gombánál; vagy a békási HÉV-állomás környékén szinte az összes.

Dehát enni kell, még napközben is, szóval ha olyan a helyzet, jómagam is beállok a sorba - minden értelemben, és megadom magam a kínálat törvényének.
Viszont amikor csak lehet, próbálok eldugott helyeket felkutatni. Forgalmas helyen akkor is van vevő, ha szart árulsz selyempapírban, ha nem is lesz egyikből se visszatérő kuncsaft, egyszerűen akkora a merítés, hogy még a legsilányabb kókler is megél. Na de eldugott helyen, ott a suttogó propagandára kell építeni! Ha egy ilyen helyen van forgalom, az jelent valamit.

Jelen bejegyzésünk alanya nehezen lehetne jobban eldugva. Két kertvárosi buszmegálló között található, a környékén semmiféle vásárlóerő-mozgás nincsen, és mégis, szinte egymásnak adják a (gondolom) környékbeli lakók a kilincset.
Ami nem is csoda. A sós péksütemények hatalmasak (vagy legalábbis jó nagyok), és gazdagon feltételezettek. Az édesekről ugyanez elmondható. Ezzel szemben a középkategóriás árszint alsó szélére lőtték be az árakat.

Valamelyik reggel próbát tettem a hellyel, a választásom egy sonkás-gombás pizzára (350ft), és egy túrós-mazsolás szívre (180ft) esett (meg egy kis üdítőre, az egész volt hétszáz valamennyi).
A pizza volt akkora, mint a Csíkosban kapható mirelit pizza. Persze, lehet mondani, hogy az csak 250ft, de Istenem, micsoda különbség! A péksütemény tésztájának pizzatészta illata volt! A feltét szecskázott gépsonkából állt (1cm vastag rétegben), és rendes, nem konzerv csiperkeszeletekből. Nem volt se nyers, se túlsütött. A tészta ruganyos, finom, a sajt nem valami csízió szerű tömbmargarin, hanem sajt. Az olaszos fűszerezést nem próbálták meg vödrös pizzakrémmel elcsalni.
A túrós-mazsolás szívet már csak a szemem és az orrom kívánta, úgy belaktam a pizzától.
Igazából a termék csak szándék szerint szív, oké, van neki csúcsa, de leginkább úgy néz ki, mint egy illetlenül kitárulkozó, gazdagon rojtozott női szeméremtest. Képzelhetjük, milyen perverz társításokat kelt a meggylekváros verzió!
A tészta itt is szenzációs volt, ropogós, mégis puha, a túró vaníliásan illatozott, de jellegében megmaradt túrónak, és agyon volt tömve mazsolával. Csak dicsérni tudom.

Imígyen fellelkesülve, hazafelé a vacsorát is itt szereztem be.
Pizzából ezúttal szalámis-kukoricás lett a választott. Nem igazán szívlelem a kukoricát, mint feltétet, az esetek többségében lisztes közepű, tapadós héjú, a fogakba eltávolíthatatlanul beleragadó sült kukoricaszemeket kapok. Ezúttal azonban nem; láthatólag a készítőnek volt annyi odafigyelése a dologhoz, hogy a puha konzervkukorica-szemeket a sütés félidejében szórogassa a pizzákra, brilliáns. A szalámi pedig... azt hittem, leesek a székről: nem a megszokott, Edelweiss, vagy micsoda, németnek/osztráknak tűnő, de valójában szlovén ún.: vastagkolbász volt szaláminak kinevezve, de nem ám. Téliszalámi(!!!) volt rajta, ember!
Édesből bepróbáltam a meggyes "szív"-et. A meggylekvár gazdag, és kellemesen fanyar, egyáltalán nem tolakodóan édes.

Hogy még egyszer érzékeltessem, alapvetően mennyire nem mozgat ez a fajta étel, elmondom, hogy közepesen hosszú életem során eddig két pékség volt, amire azt mondtam, hogy na, ide visszajönnék. Az egyik jó 15 éve volt, Veresegyházán. Olyan jó túrós táskát, és lekváros levelet azóta se ettem, akkor mondtam azt, hogy én eskü felülök hétvégén a vonatra csak azért, hogy itt vegyem a reggelimet, a halál farkán.
A másik pedig most, ez. Nincs nagyon mit tovább ragozni, tükörsima

10/10