Bélpokol

Mai célpontom megint cuppogni fog a nosztalgikus emlékezésben. Hiába na, mégis három házzal odébb éltem 15 évet, és ez idő alatt - ha nem is az elejétől a végéig, de az utolsó időszakban legalábbis - elég sűrűn benéztem az ominózus egységbe. A friss élmények kedvéért megcselekedtem ezt ma is.

A helyzet az, hogy a hely maga borzasztó hendikepes környéken van. Jól szimbolizálja a vendéglátás kilátástalanságát a közelében árválkodó, évtizede reménytelenül zárva álló hajdani híres és közkedvelt Császárkert Étterem. A másik oldalról egy latin-amerikai stílusú pizzéria (az meg milyen állat lehet? nem tudom, sosem merészkedtem be) próbálja bevonzani a vevőket. Ami nem könnyű feladat, mivel egy zömében szegények által lakott alvózóna közepén vagyunk, főút ide vagy oda. Se egy közép-vagy főiskola, se valami munkahely, se egy irodaház, semmi. Ha valaki mégse otthon akarna enni, akkor vagy megy fél buszmegállót észak felé, és a Flóriánon burkol valami hambit vagy lángost esetleg gyrost; vagy, ha vastagabb a tárcája, akkor dél felé tesz meg hasonló távolságot, ahol a többé-kevésbé életképesen felélesztett hajdani Krúdy-negyed kínál számára nívós, kispolgári táplálékot.

A vizsgált kajáldának is volt már akasztott ember kifőzde is az elődje: félévente nyíltak meg, majd zártak be a különbözőképpen megdizájnolt olasz, texasi, mexikói, karibi, stb éttermek. Míg végül elért a hely a vendéglátás nullpontjához, a kínai büféhez. Megnyílt, majd fél év múlva tönkrement(!), és bezárt(!). Eddig egy esetet jegyzett fel a történelem, mikor egy kínai büfé megszűnt, de az is a Kőbányai úton üzemelt egy bódéban, és beszélik, hogy az elmaradt védelmi pénzek kórsága, egy molotov-koktél formájában hozta el a halálos döfést számára egy baljós éjjelen.

No, a bezárt kínai helyén végül - mi más - egy másik kínai nyílt, és némileg megfejthetetlen módon a mai napig rendületlen élniakarással üzemel is.
Egy köpcös, nyakatlan, kerekfejú, kissé malacképű, mindig vigyori kis fickó működteti, ő a szakácstól kezdve az összes többi alkalmazottig bezárólag minden egyéb is. Persze győzi, hisz - mint azt jókora körítéssel felvezettem az elébb - forgalom, na AZ nincs.

Pedig az étteremben galéria is van, kéretik nem röhögni, ugyanis az előtérben található három közepesebb asztal maximálisan kiszolgál bármekkora vendégrohamot.
Mai látogatásomat hangos Helló!-zással kezdtem, ajánlatos ily módon előcsalni a kis fickót a konyhából, mivel se pittyegő, se csengő, se semmi nem jelzi, hogy belépett valaki. Érkeztemet 32 fogas vigyori és hangos "Szííííjaaaaa!" fogadta, hiába, a törzsvendég az már nem senki.

Csípős-savanyú leves: csónakkanál van. Hosszas kétoldalú filozofálás előzte meg a kiszolgálást a megfelelő leveshőmérsékletről, épp csak a könyökét nem dugta egy pillanatra a kondérba, hogy ellenőrizze, megvan-e az optimális hőfok. Végül ráhagytam, hogy jó langyosan, csak add már ide.
Maga a leves sűrű és bőséges, a zöldségek benne roppanósak. Ízre kissé semleges, enyhén sós (erre még visszatérek később). Rendesen megmelegítve azonban előbukkannak a csípős, és háttérben a savanyú ízek is.
Cukkinis csirke: aki evett már életében cukkinit, az tudja, milyen ízre számítson (=semmilyenre). Az adag kiadós, a tojásrizs ehető, bár tendenciózusan száraz (mivel többnyire egy hetes, az őrült forgalom, ugyebár). A hús szaftos és bőséges, nem igénytelenül nagyra vagdalt, mócsingmentes darabok. Kinézetre és illatra jó a cucc, guszták a pirospaprika-cikkek benne, de ízre csupán enyhén sós.

És akkor itt álljunk meg egy pillanatra, és tegyük kissé zárójelbe az eddigi, és az ezutáni méltatást.
Lin (így hívják a kis krapekot) sajnos, saját állításával szemben, nem jó szakács. Konkrétan nem is szakács. Elkövette ő is az első időkben azt a hibát, amit minden ázsiai, aki fehérországban nyit éttermet: nem használt fűszereket. Nem azért, mert drága, hanem azért, mert nem ismerte azokat, nem ismerte a helyiek ízlését, hogy kinek mi a sok, vagy az elég. Így aztán, biztos ami biztos, minden étel ízetlen.
Ezt követi az az időszak, mikor már legalább sózni elkezdi a dolgokat. Na, ezen fellelkesülve, hogy végre nem töksótlan minden, elkezd vadul sózni - Lin jelenleg itt tart a szakácsi egyedfejlődésben.
Persze van pár étel, aminek van íze. Bátran ajánlom pl a sertéshúsos gombócokat; vagy a tofus csirkét, aminek egészen döbbenetesen harmonikus, kellemes íze van (sajnos most nem volt). De pl aki a csípőset szereti, az se a chilis csirkétől, se a sima szecsuánitól ne várjon semmit, akár szemcseppként is használhatná, mert a hároméves uncsihúgom keményebb cuccokat tol ezeknél. Vagy ott van pl a máj, amire szinte mindig lecsapok, ha látom (mert a máj egészséges, és finom) - na, itt nem, ugyanis, bár már párszor céloztam rá, hogy nem kéne, mégis érzésre kb fél órát süti nagy lángon szerencsétlen májdarabkákat; míg végül fürdőszobát megbízhatóan lehet kimozaikozni velük, de megenni őket annál kevésbé.

Kértem még egy kis ádág sült pudingot, ami az, ami a neve: bundában, bő olajban kisütött vanilia puding, ahhoz képest, milyen primkó kaja, tök jó. A kis ádág aztán végül nágy ádág lett, és jött vegyesen sült bánán és sült álmá is, de ugyan ki tudná megmondani ránézésre, hogy mégis mi van a bundában?
Meg persze a TAO ital.
Mindez 1600-amba fájt, és kaptam még egy adag levest elvitelre ("ájándék"), hogy ha megéhezek este, akkor meg tudom enni vacsorára.

És el is jutottunk a hely legnagyobb aduászáig: a hihetetlen szívélyességhez. Néhány kiragadott emlék az elmúlt évek terméséből:
- a menü mellé a leves háromból kétszer "ájándék" (kiírva nincs, csak törzstagoknak);
- elvitelkor a dobozokat úgy tapossa dugig, hogy a végén a szabvány tető rá se megy, ilyenkor alufólia kerül a kajadomb tetejére;
- egyszer látott az utcán asszonyommal, azóta: kis bárátnőd nem ehes? várj, küldök neki pár puding, mert szereti;
- záróra előtt: van itt pár kis távászi tekercs, ez... ájándék;
- egyszer mondtam neki, hogy baromi éhes vagyok, mert egész nap terepen dolgoztam, és nem ettem egy falatot sem, erre odacsomagolta a fél éttermet, azóta mindig megkérdi, közben a hasát simogatja: vagy nagyon ehes? mert akkor szedek kicsi többet;
- záróra előtt negyed órával: ez sincs, az sincs, várj, tudok csinálni, öt... tíz perc, és kész. Negyed óra, de tényleg megcsinálta frissen;
- rendszeresen maga ellen kerekít, a vevőnek ad borravalót;
- régebben csinált Szerzetesek Eledelét, ilyen nagy, kerek korongokat, tudta, hogy szeretem, mert ha volt, mindig felvásároltam az összeset, utána mindig adott egy korongot "ájándék";
- szintén zárás előtt: hát Lin, nincs már semmid... na jó, adj ezt. De ez keves, mit még? Jó, akkor ezt is. Ez így is keves, mit még? Jó, akkor azt is. De ebben meg álig ván hús, tessék, itt egy rántott hús (=illatos-omlós csirke, felvágatlan állapotban) "ájándék";
- xy-t kérek, sima rizzsel. - Csak tojás rizs van, az is finom. - Tudom, hogy finom, de sima rizst kérek. - De finom. - Igen, de drágább. - Nem, most egy árban van...

(Hát ezért mondom én, hogy dögöljön meg, menjen tönkre az összes pofavágó, savanyújóska, vevőt hülyének néző, borravalót pofátlanul elváró, egy szezon alatt meggazdagodni kívánó magyar vendéglátós. Tessék, basszátok meg egymást, ÍGY kell éttermet csinálni, akkor is vigyorogva végigdolgozni az egész hónapot, ha a végén a nullszaldón kívül csak egy rohadt forint hasznod volt. Zárójel bezárva.)

Egy jótanács: van ennek a szerencsétlennek egy rohadt ellenszenves felesége is, akiről ordít, hogy azért ment hozzá ehhez a jobb sorsra érdemeshez, és szült neki gyereket, mert bedőlt annak, hogy menő étterme van Európában. Olyan zsugori ez az asszony, hogy rettenet. Szóval, ha betértek ide, és éppen ő van a pultban, akkor ugyanazzal a lendülettel forduljatok is ki, különben belógó hüvelykujjakat, grammra kimért adagokat, és nulla"ájándékot" (és kedvességet) fogtok kapni.

Hajh, de nehéz az értékelés... hiába a sok extra, a szívélyesség, a relatív olcsóság, és a nagy adagok, ha az ízvilág nagy jóindulattal is max közepes. 6/10 lenne, ha először járnék itt, de régi vendégként megajánlok egy
8/10-et.