Terveim közt szerepel, hogy itt, a blogon bemutatom mindazokat a kínais törzshelyeket, melyek a gasztronómiai egyedfejlődésem során kiemelt szerepet töltöttek be. De, hogy ne csak szubjektív emlékezésekkel legyen kitöltve a bejegyzés naprakész tartalom helyett, így szándékszom frissiben fogyasztani is ezen étkezdékben.
A mai nap a tárgyilagosság kedvéért erőt vettem magamon, és egy utolsót (de tényleg soha többet) fejest ugrottam a honi ázsiai vendéglátás pöcegödrébe, a fogaim között felhoztam a legmélyéről ezt a moslékot, és a kedves olvasó tányérjára öklendezem egyenest. XVI. kerület, Csömöri út 103 ("a cím csak hozzávetőleges"). Kínai Büfé.

Hogy miért e feltűnően előítéletes, és borítékoltan lesújtó bevezető?
Volt (és remélhetőleg lesz is még) szerencsém a környéken dolgozni nagyságrendileg hat évet. Valamikor ezen időszak elején akadtam rá erre az étteremre. Egy nem túl forgalmas buszmegállótól pár méterre található, egy kertváros kellős közepén, egy szintén nem túl forgalmas főút mellett. Ráadásul a környékén van még egy nívós kocsma (hot-dog, sült hal, meg nyilván Balaton-szelet), a hellyel szemben egy "tengeri étterem", egy pizzéria, meg egy alsó-középosztályt kiszolgáló, amolyan családi beülős. És persze két utcával arrébb a Gesztenyés fantázianevű étkezde, ami a környéken ikonikus (főleg családias hangulata miatt).
Egy ilyen hendikep mellett eleve bizalomgerjesztő volt, hogy nyitástól szinte zárásig folyamatosan volt bent vendég, az "elvinnék"-esekről nem is beszélve. Ebédidőben nemritkán asztalhoz se lehetett jutni, pedig nyaranta még egy szolid "kiülős" rész is nyitva áll a vendégeknek.

Van jó kínai kaja, átlagos kínai kaja, meg rossz kínai kaja. És van egy egész szűk kör, a kiemelkedően jó kínai kaja. Itt ilyet készítettek - nyilván és értelemszerűen azokon a kereteken belül, amit a műfaj megenged.
A leves sűrű volt, kellemesen csípős és savanykás.
A marhahúsos gombóc enyhén édeskés, fűszeres, és laktató. Valami drogot kevertek bele (na-glutamát?), mert az édes umami-íz csábítása oly erővel hatott rám, hogy szabályosan hiányzott, ha egy héten legalább egyszer nem ettem.
A fokhagymás csirke enyhén savanykás, erősen fokhagymás volt, a ragacsos szószban a panírozott csirkedarabok szétomlottak a szájban.
A szecsuáni kacsa kellően kacsaszerű volt, bőr-és egyéb índarabokkal a tökéletes illúzió kedvéért.
A máj puha volt és ízes.
Volt egy spéci ételük, a Lottó fantázianevű. Rizses, fűszeres, zöldséges golyókat sütöttek aranybarnára, és húzták fel ötösével egy hurkapálcára. Egy kis adag tésztával komplett étel volt.
Még egy sima, prosztó bambuszrügyes-gombás csirkét is olyan szinten készítettek itt, hogy annak kerületnyi távolságokból is a hírére jártak.

Ám egy szép napon a házaspár női tagja (ki más?) teherbe esett. Haza is repült izibe, hogy a gyerek kínai állampolgár legyen, ne magyar. (Ez nem politikai-gazdasági blog, de belegondolva, ez a fajta nemzeti büszkeség azért érthető.) És, hogy a gyerek szervezete hozzájusson a levegőből a fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges dózisú nehézfémhez, így ott is hagyta őt a nagyszülőknél.
Majd - sajnos - egy újabb, kevésbé szép napon úgy döntöttek: jobban hiányzik a gyerek, mint a rengeteg profit, amit a kígyózó sorok a kasszában hagytak.
Eladták hát az egész jól menő, bejáratott kócerájt egy másik sárga galerinek. Egy kérésük volt: a megmaradó, régi személyzetet, a sárga szakácsot, és Bencét (egy magyar srácot, aki egy jó arc, nagydumás, vicceskedő, közvetlen forma volt a pultban) tartsák meg.
Természetesen erre mosolyogva tettek ígéretet.

Az adás-vétel másnapján mindketten repültek - ahogy a hely nívója is repülni kezdett, ezzel párhuzamosan, lefelé.

A pultba az asszony állt (magyarul persze egy rohadt szót nem beszélt), és azzal a jellegzetes állatarcú gyűlöletével meredt mindenkire, aki az első időkben még betért néha, a régi ízeket kutatva. Meg a lánya, egy szintén mindenhez töksüket, belassult, egész nap a facebook/youtube előtt ülő kis formátlan töltöttgalamb.
A konyhába pedig egy főzni sajnos alapszinten se képes harmadik sárga (talán a férj/apa?).

Ennek nagyságrendileg két éve. A hajdanvolt sorok eltűntek, sőt, tulajdonképpen a teljes vevőkör eltűnt. A szakács továbbra se tud főzni, a nőstények még mindig gyűlölik a kuncsaftot, ha esetleg megzavarja őket valamiben, és úgy köszönnek vissza, mintha a fogukat húznák közben.
Néha benéztem jómagam is egyszer-egyszer, hátha, de nem. Sajnos nem. A hely menthetetlenül szar lett.

Hogy fest ez a mai nap gyakorlatában?
Előre szólok: kétezresnél nagyobb címlettel eszedbe se jusson fizetni. Annyi forgalmuk egész héten nincs ugyanis összesen.
A mai menüm egy régi kedvencem volt.
Gránátalmás TAO-üdítő (fél éve a hűtőben, lejárattal ki törődik, enyhén vegyszeres böffentés-illat).
Édes-savanyú leves: tűzforróra felhevített, bőséges és tartalmas ennivaló. Csónakkanál van.
Maga a leves hiába gazdag, semmilyen ízzel nem bír: se nem édes, se nem sós, se nem erős, se nem savanyú, se nem gombás, se nem tofus, se nem... Egészen enyhén liszt-és keményítő ízű és illatú.
Fokhagymás csirke sima rizzsel: bődületes adagot kaptam, gondolom du fél 4 révén meg voltak ijedve, hogy az este 10-es zárásig nem fogy el az aznapi (láthatóan minden kondér érintetlenül állt a melegentartóban).
A fokhagymás csirke (ezúttal is) édes volt. Mintha híg, bolti baracklekvárban hempergették volna meg a kőkeményre sütött panírdarabokat. Mutatóba tartalmazott néhány erőspaprika-magot is, de döbbenetesen, és felfoghatatlanul édes volt. De MIÉRT?? Ez nem Ananászos csirke, vagy Amerikai csirke! Ráadásul, mint mondottam, legalább két éve élnek már Magyarországon, magyar emberek között, napi szinten(?) beszélnek hozzájuk magyarul. Nem igaz, hogy a "fokhagymás" szó semmilyen tartalommal nem telt meg számukra! Ebben az ételben ugyanis - az új érában már tendenciózusan - szándéka sem lelhető fel a fokhagymás ízesítésnek, a fokhagymának, mint hozzávalónak egyáltalán.
Hab a tortán, hogy a régi (retro, fém, áltisis menzás hangulatú) tálcákat az első nap kihajították, és műanyag, a fröccsöntés bemeneti nyílásának helyén lévő sorját sehol el nem távolított tálcákra cserélték. Ezek aztán a legkisebb mozdulatra is pörögnek, mint a ventillátor. Tehát buddhai nyugalommal nem-megáldott ember (mint pl én) első körben kipakolja az ételt az asztalra, majd az unatkozó némberek vizsla, lecsöppenést kutató tekinteteinek kereszttüzében fogyasztja el lakomáját.

Ja, majd elfeledtem: régen volt sült csokis palacsinta is. Most nincs. Semmilyen desszert nincs, illetve de: Ázsia Centerben kapható szerencsesüti (nejlonban-ostyában-papírfecni). Kellaf@sznak.

Kinek tudom ajánlani ezt az éttermet? Olyanoknak, akiket a környéken ér utol az éhhalál, és ezen kívül már minden más bezárt. Habár inkább nem, nekik sem. Inkább a böjtölés, mint ez.

-10/10, főleg a kontraszt miatt, amiatt, hogy a város egyik legjobb kínai büféjéből a talán legrosszabbját sikerült varázsolniuk.